Ujjharapás és anyaggazdálkodás

Nem egyszerű az anyaggazdálkodó helyes érdekeltségi rendszerét kialakítani. Ha azért teszem felelőssé, hogy mindig minden áru, alkatrész, anyag stb. raktáron legyen, akkor hatalmas mennyiségű pénzt a raktárkészletbe beleölve leköti a cég forgóeszközeit. Nemcsak ez a baj, hanem az ilyen anyagok, áruk, alkatrészek a tárolás során fizikailag is romolhatnak, a technikai, erkölcsi avulás meg szinte biztos.

Ha elkezdem arra ösztönözni, hogy minél kisebb forgóeszközt kössön le, akkor meg folyton anyaghiány miatt áll a termelés, a vevőket nem tudjuk kiszolgálni és elmennek a konkurenciához, vagy filléres alkatrészek hiánya miatt nagy munkákat nem tudunk befejezni. Mindez csak azért, mert érdekeltté tettük a spórolásban.

Úgy tűnik, erre a dilemmára nincs megoldás, ez egy olyan állás, amit nem szabad anyagi érdekeltségi rendbe bevonni. Szerencsére nincs így. Tegyük az anyaggazdálkodó mozgóbérének felét a készlet szint nagyságától függővé - úgy hogy a túllépés csökkenti, a megtakarítás növeli a mozgóbért. A mozgóbére másik felét meg attól tegyük függővé, hogy a kereskedelmet, termelést mennyi áru- vagy anyaghiány zavarja. Itt is ahogy nő a zavarok száma, úgy csökkenjen a prémiuma.

A kettős mozgóbér kritérium szorításában maga tudja eldönteni, hogy melyik ujját harapja meg. A tapasztalat szerint az okos, rátermett anyaggazdálkodók megtalálják azt a vékony mezsgyét, amelyen mindkét prémium elemet hónapról-hónapra megkapják.

Nálatok minden rendben az anyaggazdálkodással? Mert ha nem, és minden más ötletet már kipróbáltatok, akkor javasolom, hogy ezen is gondolkozzatok el!